Untitled Document Az oldal Mozilla Firefox böngészőre van optimalizálva, minimum 1024x768 monitorfelbontás mellett. A megjelenítéshez JavaScript szükséges. Kérdésével, problémájával kérjük forduljon az oldal üzemeltetőjéhez, Pozsgai Gáborhoz. Az oldal teljes tartalmát szerzői jog védi. Bármely részének a szerző engedélye nélküli másolása, felhasználása illegális.

Életmód, ökológia

Metamorfózisuk teljes (holometamorphosis), tehát van pete, lárva, báb és végül imágó fejlődési stádiumuk. A környezeti feltételeknek megfelelően (hazánk klimatikus viszonyai mellett) nyár végén - ősz elején nyugalmi időszakra vonulnak. A telelés általában imágó állapotban történik, de akadnak szép számmal báb, lárva vagy pete alakjában telelő fajok is. Számos faj a nyári, száraz időszakot is diapauzában vészeli át. Változatos életmódjuknak megfelelően sokféle szaporodási stratégiát alkalmaznak: vannak vízi életmódú, talaj közelében, vagy növényeken, gombákban esetleg állati tetemeken, ürüléken élő,
Aphodius fimetarius
Egy az állati ürüléken élő fajok közül (Aphodius fimetarius)
és petéző fajok. Petéik száma is változó, a néhány tucattól a több ezerig terjedhet Az imágók táplálkozása változatos, az Adephaga alrend tagjai és a Holyvaalkatúak (Staphylinioidea) döntő többsége ragadozó életmódot folytat, a Polyphaga alrend legnagyobbrészt növényevő és szaprofág taxonokat tartalmaz. Nagy fajszámunknak köszönhetően meglepően változatos élőhelyekhez alkalmazkodtak. Vízi életmódot folytatnak a Dytiscidae, Hydrophilidae, Gyrinidae stb. családok, de szép számmal akadnak egyéb vízhez kötött fajok a Carabidae (Pl.: Elaphrus spp.), Chrysomelidae (Donaciinae), Curculionidae (Bagous spp.) családokban is. Állati ürülékben fejlődnek illetve azzal táplálkozik a Scarabaeidae család nagy része, de találhatók itt növényevő és virágporral táplálkozó fajok is (Potosia spp.). Xylofágok (fában élők) a Buprestidae család és a cincérek egy része, amelyek így az erdészetekben tetemes károkat okozhatnak. Szintén erdészeti kártevőként tartják számon a Szúbogarakat (Scolytidae), amelyek a fák kérge alatt fajra jellemző alakú kamrákat rágnak. Kéreg alatt élnek a Cucujidae család tagjai. Sok Pselaphidae, Clavigeridae családba tartozó faj kötődik hangyafajokhoz (myrmecophilia), de más családok képviselői is keresi hangyák társaságát (Staphylinidae, Chrysomelidae). Dögevők a Silphidae család, és száraz állati maradványokon (bőr, szőr stb.) táplálkoznak a Dermestidae család tagjai. Ez utóbbihoz tartoznak a múzeumi gyűjtemények rettegett ellenségei, a múzeumbogarak (Anthrenus spp.) Meglepő módon hódok bundájában él a Platypsyllus castoris Ritsema 1869 (Leptinidae) nevű faj, amelyet sokáig parazitaként tartottak számon, mára azonban kiderült, hogy gazdaállata testén található atkákkal táplálkozik. Röptük nehézkes, csak a hátsó, hártyás szárnyaikat használják, a kemény szárnyfedőjük az egyensúlyozásban és a navigálásban játszik szerepet. A nap közben, meleg időben is sokat repülő fajok (Cetoniinae) szárnyfedőiket zárva tartják, hogy a testük lágy részein keresztül történő gyors vízvesztést megakadályozzák.

Vizek, vízpartok, nedves élőhelyek

A jó vízellátottságú területek flórája és faunája egyaránt gazdag, nincs ez máshogy a bogarak esetében sem. Annak ellenére, hogy a vízi életmód jelentős alkalmazkodási képességet kell, hogy maga után vonjon, mégis számtalan vízi, vagy „félig-vízi” ún. szemiakvatikus fajt találunk. Az összes vízi életmódhoz alkalmazkodott bogár elsődlegesen szárazföldi életmódú volt. A másodlagosan vízi életmódhoz alkalmazkodott élőlényeknek a legnagyobb probléma az, hogy hozzájussanak az élethez nélkülözhetetlen oxigénhez. Ez azonban nem olyan egyszerű dolog, mint szárazföldi körülmények között. Ezt a problémát a bogárimágók és lárvák a lehető legváltozatosabb módszerekkel oldják meg.
A csíkbogarak (Dytiscidae) és a csiborok (Hydrophilidae) imágói a potrohukon található szőrözetben, vagy a szárnyfedőik ürege alatt levegőt szállítanak a víz alá, ezzel biztosítva – akár egy búvárpalackkal – a könnyű oxigénhez jutást. Ez a módszer azonban még tökéletesebb, mint az ember által alkotott búvárpalack: a felszín alá transzportált légbuborék ugyanis ún. fizikai kopoltyúként működik. Amint a „légzsák”-ban elkezd csökkenni az oxigén mennyisége, a buborék önálló „életre” kel, a vízből veszi fel a hiányzó gázt, míg a megnövekedett mennyiségű szén-dioxidot ugyanoda adja le; és mindezt pusztán csak a fizika diffúzió elve alapján.
A víz alatt is levegőt lélegeznek be a levélbogarakhoz tartozó sásbogarak lárvái. Az alkalmazkodás egyik legszebb példáját nyújtó állatok a tápnövényük víz alatti részébe kapaszkodva, a potrohvégeiken található kampókkal ahhoz tapadva, a növény levegőztető alapszövetéből fedezik saját oxigénigényüket.
A vízben a nagyobb közegellenállás miatt nehezebb a mozgás is. A vízibogarak lábán ezért, hogy gyorsabban tudjanak mozogni a vízben, az úszást elősegítő, evezőlapátszerű sertesor fejlődött ki. A keringőbogarak (Gyrinidae) az első és a középső lábaikon található úszóserték segítségével felállították az úszás sebességi rekordját. Az előrehúzáskor összecsukódó, majd hátrafelé automatikusan kinyíló evezők gyors mozgatásával apró testméretük (5-6 mm) ellenére másodpercenként akár 80-100 centimétert is képesek megtenni. Így könnyű a számukra táplálékul szolgáló, vízfelszínre tévedt apró állatokra vadászni! Kettéosztott szemükkel a vízfelszín alatt és felett is képesek felfigyelni a rájuk leselkedő veszélyekre. Ha azonban ez sem lenne elég a menekülésükhöz, akkor számos faj képes a potrohából kibocsátott váladékkal zavarossá tenni a vizet maga mögött. Második helyre szorultak vissza a nagyobb testű csíkbogarak, a keringőbogarak evezőlábaihoz hasonló elven működő hátulsó lábaik erős, de lassúbb mozdulataival. A szegélyes csíkbogár (Dytiscus marginalis) egy lökés erejétől akár egy métert is haladhat előre, amiben jelentősen közrejátszik a testét borító, a súrlódást nagymértékben csökkentő olajos réteg.
Donacia vulgarisDonacia semicuprea
A Donacia vulgaris (balra) és Donacia semicuprea (jobbra) sásbogár fajok szintén vízközeli életmódot folytatnak

Teljesen vízi életmódot él a levélbogarak (Chrysomelidae) családjába tartozó balatoni hínárbogár (Macroplea mutica balatonica). Ennek a védett, vöröskönyves faj balatoni endemizmusnak a legközelebbi rokonai a Kaspi-tó brakkvizes területein élnek. Hazánkban, a Balatonban süllőhínárba kapaszkodva él, és a has szőrzete közt tárolt levegőből lélegzik. Lárváik a levegőt a süllőhínár szárának levegőztető alapszövetéből nyerik. Különös menekülési módot eszeltek ki a karcsú partiholyvák (Stenus spp.). Potrohukban található mirigyből a vízfelszínre terpénszerű anyagot ürítenek, aminek a felületi feszültsége lényegesen kisebb a vízénél, azon vékony filmréteget képez, ami villámgyorsan tolja maga előtt az állatot. Gyors folyású patakokban és folyók felső, erős sodrású szakaszain élnek a karmosbogarak (Dryopidae), amelyek testüket az áramlattal szemben hosszúra nyúlt, speciálisan megnövekedett utolsó, karmos lábfejízükkel tartják meg.

Lombos erdők

Lombos erdeink közül a tölgyesek rovarvilága a leggazdagabb.
Lucanus cervusLucanus cervus
A szarvasbogár (Lucanus cervus) hímje (fent) és nősténye (lent)
Ez elsősorban a kevésbé záródott lombkoronaszint hatására létrejött dús cserjeszintnek köszönhető. Sok bogárfaj lárvája fejlődik korhadó faanyagban, így a védett, vöröskönyves szarvasbogár (Lucanus cervus) a hozzá nagyon hasonló, de sokkal kisebb és kevésbé ritka kis szarvasbogár (Dorcus paralellepipedus), és az orrszarvúbogár (Oryctes nasicornis) is. E fajok erőteljes megritkulásához jelentős mértékben hozzájárult az erdészeti tevékenység, melynek nyomán eltűntek a számukra élőhelyet jelentő kidőlt, elszáradt fák. Mellettük sok ritka és védett cincérfajunk választja ezt az életformát (xylophag), úgy mint a hazai tölgyesek és keményfás ligeterdők ismert faja a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo), vagy az idős bükkösökben ún. „lábon száradt” bükkfákban fejlődő havasi cincér (Rosalia alpina). A faanyag alacsony tápértéke és a szervezet számára nehéz feldolgozhatósága miatt ezeknek a fajoknak az egyedfejlődése általában lassú. Könnyedén áthidalják ezt a problémát a szúbogarak, mert rágójukon gombák, emésztőrendszerükben pedig baktériumok segítik a faanyag hatékony bontását. Fába rágott járatokban élnek a farontóbogarak (Lymexilonidae) lárvái is, ezek azonban nem faanyaggal, hanem a járataik belső falán termelt ambróziagombából (Endomyces hylecoeti) táplálkoznak. A gombamezőt a lárva telepíti és gondozza: a nőstény a petéi lerakásakor bekeni azokat spórákkal, a kikelő lárva ezeket hurcolja be járataiba. A megfelelő páratartalom és hőmérséklet mellett a gomba gyorsan elszaporodik, konídiumai képezik a lárva táplálékforrását. A farágcsálékot a lárva az utolsó potrohszelvényén található függelékkel, hátrafelé haladva – mivel megfordulni nem tud – távolítja el a járatból. A rovar a járatok mikroklímáját állandó szinten tartja, a járatok eltömésével illetve megnyitásával szabályozva a páratartalmat és a hőmérsékletet. Szinte teljesen laposak a fakéreg alatt élő lapbogarak (Cucujidae), amelyek rokonságába tartozik a hazánkban ritka, védett skarlátbogár (Cucujus cinnabarinus) is. Kissé szélesebb, de szintén teljesen lapos a hasonló életmódot folytató lemezes sutabogár (Hololepta plana).
Hololepta plana
Lemezes sutabogár (Hololepta plana)
A cserjeszint vérszomjas ragadozója a futóbogarak családjába tartozó, dekoratív kinézetű aranyos bábrabló (Calosoma sycophanta), amely az erdőben található lepkepopulációk hatékony szabályozója. A ragadozó bogarak döntő többsége ebből a családból kerül ki, nagy futrinkafajai mind védelem alatt állnak. Az avarszinten vadászik a fénylő kék színű lapos kékfutrinka (Carabus intricatus),
Carabus intricatus
Lapos kékfutrinka (Carabus intricatus)
és a fekete, de aranyos pettyekkel díszített aranypettyes (Carabus hortensis) futrinka. A nevüket hangadó képességükről kapott cirpelőfutók fő táplálékát a házas csigák jelentik, ennek megfelelően alakult testalkatuk is – fejük megnyúlt, szájszerveik előreállnak, „nyakuk” hosszú, így könnyedén elérik még a házaikba behúzódott csigákat is. A dögbogarak (Silphidae) és a ganéjtúró bogarak (Scarabaeidae) az erdő hulladékeltakarítói. A temetőbogarak (Necrophorus spp.), mint azt nevük is mutatja, a talált kisebb emlős, vagy madárhullákat elföldelik. A folyamat hosszú és fáradságos. A bogarak a dögszagot messziről érzékelik, így könnyen megtalálják az elhullott állatokat. A megtalált tetemen általában több pár temetőbogár jelenik meg egyszerre, s rögvest hatalmi harc bontakozik ki. Amint eldőlt ki a legerősebb, s ezzel ki birtokolhatja a zsákmányt, megkezdődik a „temetési szertartás”. Ha a tetem kemény talajú, köves területen fekszik, akkor elszállítják megfelelően puha, beásásra alkalmas talajra, ha azonban megfelelő helyen van, akkor a pár azonnal hozzákezd az elföldeléshez. A hulla alól kikotorja a földet, így az egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed. Az elásandó test felületét úgy csökkentik, hogy azt még oldalra is fordítják és a kiálló részeit a testhez szorítják, így szinte teljes gömbformát alakítanak ki. Pár óra alatt a test akár 10-20 cm mélységbe is a föld alá kerülhet. Ennek többszörös funkciója van: elrejti a tetemet a többi dögevő elől és stabil klímát, nyugodt körülményeket biztosít a később kikelő lárváknak a kifejlődéshez. A temetőbogár nőstény ivadékgondozása azonban nem merül ki ennyiben! Párzás után a nőstény a hímet elkergeti, és egyedül folytatja munkáját. Petéit a hulla mellé, a talajba ásott üregekbe rakja. Az elásott dögöt megtisztítja, abba nyílást rág, és emésztőfolyadékot bocsát bele. A lárvák kelése után a nőstény ebből az üregből veszi fel a félig emésztett táplálékcseppeket és adja át „kicsinyeinek”, szinte pontosan úgy, ahogy a madarak etetik fiókáikat!
A tavaszi és erdei ganéjtúró (Geotrupes vernalis és G. stercorosus) fajai párban dolgoznak. A nőstény által kiásott föld alatti kamrákba a hím cipeli be a trágyagalacsinokat. A nőstény ezekbe rakja le petéit, ebben fejlődnek ki a lárváik. Furcsa módját választotta néhány, az ormányosbogarak rokonságába tartozó eszelények (Attelabidae) a petéi lerakásának és a kikelő lárvák számára elengedhetetlen táplálékbázis biztosításának: a család tagjai – például a nyírfa levélsodró (Deporous betulae) – a lombos fák levelein mértani szabályosságú vágást ejtenek, majd azt szinte tökéletes szivar alakúra sodorják. Ebbe a levélszivarba rakják petéiket, ahol kikelő lárvák amellett, hogy védve vannak a ragadozók ellen, még táplálkozni is tudnak a száradó növényi részen tenyésző gombákból. Ragadozók, vagy gyakran dögevők az óriási fajszámban megtalálható holyvák. Hazánkban ennek a bogárcsaládnak több mint 2000 faja ismeretes, az alig egymilliméterestől a három centiméteresig. Szárnyfedőik megrövidültek, hátsó pár szárnyuk e megrövidült fedő alá van különleges „technikával” behajtogatva, akár 80-szorosan is!

Tűlevelű erdők

Hazánkban természetes körülmények közt kialakult tűlevelű erdőt alig találunk. Ahol mégis, ott a fenyőavar lassú lebomlása miatt sokkal szegényesebb élőlényegyüttesek alakultak ki, mint lombos erdeinkben. Ennek ellenére számos érdekes, és ritka bogárfajunk csak ezen az élőhelyen fordul elő. Az itt leírt fajok döntő többsége a faanyagban él, gyakran hosszú éveket töltve lárvastádiumban. A fenyves-tövisescincér (Rhagium inquisitor) lárvája a fenyőfélék kérge alatt fejlődik, időjárási viszonyoktól függően hosszú ideig, de legalább két évig. A hazai telepített fenyvesekben gyakran okoznak nagy károkat a különböző szú és álszúfélék. A szúbogarak (Scolytidae) a fák kérge alatt fajra jellemző alakú járatokat készítenek. Ezeknek az ún. „rágásképeknek” a megjelenése annyira stabil, hogy még azt is meg lehet állapítani, hogy a bogár álló, vagy kidőlt fába készítette-e őket. A járat mindig függőleges tájolású, így ha a fa még állt, amikor az készült akkor a törzzsel párhuzamos, ha már kidőlt, akkor a törzsre merőleges lesz a járat. A legyengült, sérült fák gyors megtalálását segíti, hogy a fajok ürülékében található illatanyagok fajtársaikra vonzó hatást fejtenek ki (aggregációs feromonok). Néhány szúfaj a számára nehezen emészthető faanyagot más táplálékforrásra cserélte: a lárvák az anyaállat által a járatokba telepített gombákkal táplálkoznak. Ebben az esetben gyakori, hogy a nőstény az utódok bábozódásáig együtt marad velük a járatban és gondozza a táplálékot nyújtó „gombakertet”. Az effajta táplálkozási módszernek azonban a fa még jobban megissza a levét, mintha az állat egyszerűen csak rágcsálná a faanyagot, ugyanis a gomba szaporodása nem mindig korlátozódik a szú járataira, gyakran sokkal nagyobb károkat okoz a faállományban, mint a bogarak. Az álszúk, vagy kopogtatóbogarak (Anobiidae) imágó nem táplálkoznak, lárvái inkább az elhalt faanyagot kedvelik. Bélcsatornájukban különös baktérium- és gombaflóra tenyészik, ami segíti őket a faanyag emésztésében. Magyarországon ritka védett faj a fenyves-díszbogár (Chalcophora mariana), amelynek lárvája száraz luc- és erdeifenyőben él. A szarvasbogárfélékhez hasonlóan ennek a fajnak is szüksége van a szaporodáshoz kidőlt, száraz fákra. A szúk és álszúk ellenségei – mint azt nevük is mutatja – a szúfarkasok (Cleridae) családjába tartozó fajok.
Clerus mutillarius
Szúfarkas (Clerus mutillarius)
Ilyen például a vörösnyakú szúfarkas (Thanasimus formicarius), amelynek lárvája és imágója is a hazai fenyvesek szúpopulációinak egyik legjelentősebb gyérítője. Életmenete a prédaállataihoz alkalmazkodik, azaz ugyanabban az időpontban élik meg az egyes fejlődési stádiumaikat. Gyors mozgású, kegyetlen vadász, az utolért prédáját felemeli, leharapja a fejét és kiszívja testnedveit, a lágy részeket pedig elfogyasztja. Gombák belsejében, a csövecskékben, vagy a lemezek közt élnek a gombabogarak (Mycetophagidae) családjának tagjai. Ragadozó életmódot él, de mégis tökéletes védelmi mechanizmussal rendelkezik a futóbogarakhoz tartozó tüzérbogár (Aptinus bombarda). Ennek a fajnak – és néhány közeli rokonának – a potrohában különleges mirigyek találhatók, amelyek kinonokat, hidrokinonokat és speciális enzimeket választanak ki. Veszély esetén ezek az anyagok a potroh exploziós kamrájában összekeverednek és a kinonok hő képződése mellett oxidálódnak. A peroxidból melléktermékként keletkező oxigén az elegyet pukkanó hang kíséretében kilövi az állat potrohából. A mozgékony potrohú bogár a támadóit célzott „ágyúlövésekkel” fogadja, aminek következtében azok forró, maró hatású gőzfelhőbe kerülnek, majd villámgyorsan megfutamodnak.

Rétek, legelők

A hazai bogárfauna szempontjából talán legváltozatosabb élőhelytípusok közé sorolhatjuk ezeket a területeket. Kimondottan magas a diverzitás a nedves, kaszált rétek esetében. A fűben milliószámra mászkálnak apró ormányosbogarak, lépéseink nyomán a levélbogarak családjához tartozó levélbolhák (Alticinae) ugrálnak fel. Használatban lévő legelőkön gyakran találkozhatunk a ganéjtúró bogarak (Scarabaeidae) fajaival, amelyek a növényevők nagy energiatartalmú trágyájának gazdaságos eltakarítását végzik. A rétek, legelők elterjedt rovarjai a hangyák. Társadalmuk szervezett, szigorú szabályokhoz kötött, állandó felügyelet alatt áll. Mindezek ellenére számos bogárfaj éli le életének kisebb-nagyobb részét hangyafészekben (mymecophilia), hívatlan vendégként. A hangyabogarakhoz (Clavigeridae) tartozó vastagcsápú hangyabogár (Claviger testaceus) vendéglátói számára vonzó váladékot választ ki szárnyfedőinek szegélyén, ennek fejében viszont jelentékenyen tizedeli a boly utódállományát. Hangyák mellett fejlődik számos, a zsákhordóbogarak alcsaládjába (Clytrinae, Cryptocephalinae) tartozó levélbogár-faj is (Pl.: a fűz-zsákhordóbogár /Clytra laeviuscula/),
Clytra laeviuscula
Fűz-zsákhordóbogár (Clytra laeviuscula)
ezek azonban nem ragadozók, őket a hangyák etetik növényi maradványokkal, amiért cserébe a „jó gazdák” tápanyagokban gazdag nedvet kapnak. A hangyák azonban nem csak barátai, hanem ellenségei is lehetnek a bogaraknak. Pont a ragadozó hangyafajok ellen nyújt tökéletes védelmet a pajzsbogarak (Cassidinae) különleges testfelépítése is. Ahogy a neve is mutatja a bogár alsó fele szinte teljesen lapos, háta domború és felülről beborítja a teljes testét. Támadás esetén a pajzsbogarak széles testszegélyüket a levélfelületre szorítják, így „letapadva” akadályozzák meg, hogy a ragadozó hozzáférjen a lágyabb részeikhez. Lárváik testvégi hosszú sörtéiken ürülékcsomót hordanak, így – madárpiszoknak álcázva – rejtik el magukat az illetéktelen szemek elől. Az előző csoporttal együtt a levélbogarak családjába tartozik a sünbogár (Hispa atra) is, ami, mint neve is mutatja erős kitintüskéket növesztett a hátára a ragadozók ellen. A már említett zsákhordóbogarak nevüket onnan kapták, hogy lárváik sárból és ürülékből kemény, zsák alakú „lakást” készítenek maguknak, amiből csak a fejük látszik ki, testük lágyabb részei a zsákban védetten fekszenek. A ragadózókkal szembeni védelemnek azonban számos más, gyakran ugyancsak ötletes formája fejlődött ki a bogárvilágban. A bibircses bogarak (Malachiidae) ragadozó támadása esetén oldalukon található élénk színű (általában narancssárga) tasakjaikat megtöltik az ember számára nem észlelhető, de a rovarok számára riasztó illatú váladékkal. A hatás kettős: a viszonylag hirtelen kitüremkedő, élénk színű zsákocskák megijesztik, az illatanyagok pedig elűzik a ragadozót. Gyakori védekezési mechanizmus a bogaraknál, hogy ellenség közeledtére egyszerűen ledobják magukat a növény magasabb részeiről, és a talaj közelében a „sűrűben” próbálnak meg egérutat nyerni, vagy mozdulatlanságba merevedve (katalepszia), testfüggelékeiket behúzva halottnak tettetik magukat. Ilyen esetekben gyakran előfordul, hogy az állat a hátára esik. A rovarok döntő többsége ilyenkor addig kapálózik lábaival, amíg valami szilárd tárgyba nem tud kapaszkodni és megfordulni. Nem így a pattanóbogarak! Ennek a bogárcsaládnak (Elateridae) a közép- és előtor határán lévő apró kapocsszerű szerve képessé tette őket arra, hogy hirtelen a levegőbe pattanjanak, majd ott átforduljanak. A hátán fekvő bogár testét fordított V alakban megfeszíti, az előtorán található kapoccsal rögzíti magát a megfeszített állapotban, majd egy apró izom segítségével kioldja a szerkezetet. Így az addig a feszített izomban raktározott energia villámgyorsan felszabadul, kezdeti gyorsuláskor akár 350 G-vel, 20-30 cm magasba emelve a bogarat! Bűzmirigyeik védik meg a nagytestű, lassú mozgású nünükéket (Meloidae). E furcsa csoport egyedfejlődése figyelemre méltó.
Meloe proscarabaeusCetonia aurata
Balra közönséges nünüke (Meloe proscarabaeus), jobbra aranyos virágbogár(Cetonia aurata)
A nőstény által lerakott petékből kikelő lárva, apró, lábai három karommal vannak „felfegyverkezve”. Ez a fejletlen állapotú lárva felkapaszkodik egy virágra, ahol a legelső arra járó méh bundájába kapaszkodva (jók azok a karmok!) elviteti magát a kaptárig. Amikor a méh a sejtbe rakja a petéjét, a kis lárva azonnal leugrik róla, mégpedig egyenesen a petére – hiszen különben megfulladna a mézben – majd megkezdi táplálkozását. A bonyolult fejlődésmenetének köszönhető, hogy a nőstény, a biztos szaporodási siker érdekében 2-3000 petét is lerakhat. Gyakran találkozhatunk rétjeinken a virágok porzóival táplálkozó bundásbogárral (Tropinota hirta) és a hozzá nagyon hasonló Oxythyrea funesta fajjal. Ebbe a rokonsági körbe tartoznak a napközben a virágzó bokrok körül, napsütéses időben szinte állandóan repkedő rózsabogarak (Cetoniinae). A bogarak normál esetben úgy repülnek, hogy elülső kemény szárnyfedőjüket felnyitják és a repülés közben csak egyensúlyozásra, kormányozásra használják azokat, a tényleges munkát pedig a hátulsó, hártyás szárnyuk végzi. Ebben az esetben viszont a lágy, vékony hátlemezek fedetlenül maradnak, közvetlenül kitéve a nap sugárzó erejének. A rózsabogarak azonban, hogy megakadályozzák kiszáradásukat, a hátlemezeiket repülés közben is betakarva, hártyás repülő szárnyaikat csak kidugják a kemény szárnyfedőik alól, nem nyitják fel azokat. Meleg július-augusztusi éjszakákon gyakran láthatjuk a szentjánosbogarak (Lampyridae) zöldes fényeit. Közismert, hogy ezeknél az állatoknál a fény az egyedek közti kommunikációt segíti. A hím meghatározott ritmusra kiadott fényjeleire a szárnyatlan, lárvaszerű nőstény szintén speciális szignállal válaszol. A szentjánosbogarak potrohán levő világító szerveik egy luciferin nevű anyagot használnak a fény kibocsátásához. Ennek a speciális anyagnak az a furcsa tulajdonsága van, hogy bomlása során a felszabaduló energia 99%-a képes fényenergiává alakulni, és csak a maradék 1% válik hőenergiává! Az ember legfejlettebb világítástechnikájával is csak kb. 70%-os hatásfokra tudott szert tenni.

Az ember és környezete

A kopogtatóbogarak családjába (Anobiidae) tartozik a halálórája (Anobium pertinax) magyar névre keresztelt faj is, amely furcsa, kopogó hangjáról kapta korántsem kellemes hangzású nevét. Ez az apró, alig fél centis bogár a nászidőszak alatt a nyakpajzsa elejével a járatai falát ütögeti, így bocsát ki jellegzetes hangot. Emberi környezetben, öreg bútorokban, gerendákban gyakran előfordul, így könnyen válhatott népi babonák tárgyává. A babona kialakulását azonban gyorsan megelőzheti a szintén erősen urbanizált házi facsősz (Opilio domesticus) működése, amely főleg álszúkkal és azok lárváival táplálkozik. Komoly károkat okozhatnak a háztartásban a szalonnabogarak vagy porvák (Dermestidae) családjába tartozó fajok is. E bogarak döntő többsége szinte minden állati maradványon megtalálható. Táplálkoznak csonttal, szőrrel, faggyúval, kitinnel. Megrágják az élelmiszereket, a szőrmét, a selyemszálakat. A múzeumi gyűjtemények réme az apró termetű, elhalt állati részekben élő pusztító múzeumbogár (Anthrenus verbasci). Természetben gyakran találhatók madárfészkekben, ahol tollat fogyasztanak. A konyhaszekrényben, a fűszerek közt könnyen találkozhatunk az elsősorban növényi maradványokkal táplálkozó közönséges tolvajbogárral (Ptinus fur). A háztól kicsit távolabb lépve a legismertebb emberi környezetben élő bogarak a mezőgazdasági kártevők. Az egyik veszélyes képviselőjük a burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata), amely Észak-Amerikából behurcolt adventív eleme a hazai faunának. Általában a burgonya kártevőjeként említik, de csak hazánkból eddig már több mint 100-féle tápnövénye ismert!
Cocinella septempunctata
Hétpettyes katicabogár (Cocinella septempunctata)
Kártételéről közismert a májusi cserebogár (Melalontha melalontha), amely azonban leginkább csak német neve (Maikäfer) alapján májusi, hazánkban ugyanis rajzása inkább áprilisra esik, ráadásul Magyarországon a fejlődési ciklusa is – a közismert néggyel ellentétben – csak három éves. A különbségek egyértelműen a németországi hűvösebb éghajlatnak tudhatók be. Az ember közvetlen közelében természetesen nem csak a szempontjából káros, hanem hasznos bogarak is előfordulnak. Gondoljunk csak egyes katicafajokra (Coccinellidae) – mint például a közkedvelt hétpettyes katica (Coccinella septempunctata) – amelyeknek imágói és lárvái is a levéltetvek félelmetes ragadozói. Ragadozó életmódot él a futóbogarak közé tartozó bőrfutrinka (Carabus coriaceus) és a rezes futrinka (Carabus ulrichii). Mindkét faj kertjeink gyakori lakója, sok kártevő rovarfaj fontos predátora, ezért védett.